Apa, kezdődik! :)

Posted in Uncategorized on január 8, 2013 by Kovácsics Judit

Nem szeretek egyedül dönteni. Szükségem van arra, hogy valaki (no,éppenséggel nem akárki) rábólintson a fejemben megszülető ötletre. Legyen szó egy szimpla őszi-tavaszi dzseki kiválasztásáról, vagy sokkal életbevágóbb döntések meghozásáról. Szükségem van egy külső (anyu-apu,tesó-barát), kevésbé szubjektív és önfejű  meglátásra, jóváhagyásra, biztató mosolyra és ölelésre. Különben nem veszem meg a dzsekit… Hogy ennek milyen személyiség(em)re vonatkozó jelentése van, azt a pszichológusokra bízom. Az én (ön)olvasatomban ez csak annyit jelent, hogy még nem vagyok elég érett és önálló.

Mindenesetre önirónikus (most már létezik ez a szó is!), ahogyan a biztonságra alapuló (családalapító!!!) jövő-képemmel szemben/ellen ott tombol az állandó pörgésre és változásra szomjazó énem. És én még mindig hagyom neki, hogy odébb tologassa a letelepedős, férjhezmenős lehetőségeket, hogy helyette újabb kihívásokat vállalhasson, tovább  fejlődjön és táguljon a látóköre…. hogy végül külső jóváhagyás nélkül, határozottan merjen majd döntéseket hozni.

Na és akkor, a hosszú, külső szemek számára talán összefüggéstelen bevezető után valami egyértelmű: Felmondtam.

Sokat tanultam. Élő példája vagyok azon pályakezdőknek, akik az egyetemről batyuban hozott mézes pogácsával és fiatalos lendülettel képesek a szakmájukkal teljesen párhuzamos dolgokat megtanulni, alkalmazkodni és alázattal nyelni a mókuskerék pofonjait. Valahol belénk nevelték azt az őrültséget, hogy máról holnapra kell élni, vagy, hogy a székely szenvedésre született, és meg kell becsülni a munkát, ami van. No, hát én, a hálátlan kis dög, nem bírtam megbecsülni a munkát!! Amit lehetett megtanultam, de egy idő után nem éreztem a kihívást, már a tánc meg a barátok sem tudtak kárpótolni a bennem megszületett felismerésért, hogy vegetálok. Rábólintásos döntést hoztam. Felmondtam. És aláírtam egy egyéves szerződést egy müncheni EVS projektre. Jövő héten már ott is leszek.

 Pedig szerettem volna több időt eltölteni a családommal… De az aránylag gyors történések nem hagyták megemésztődni sem a hírt. Én talán még fel sem fogtam igazán. Csak az elfuserált búcsúzkodások miatt érzem egyelőre, hogy valami új következik. És ezen a ponton, a búcsúzkodások margóján meg kell, hogy említsem, mennyire sokat jelentenek nekem (és hálás vagyok!) a biztató szavak, ölelések és a támogatás, amit kapok. -messengeres puszijel- Másfelől pedig fájdalmas felismerés is volt, hogy fontosnak hitt barátoktól hiába is vártam a támogató szavakat és búcsú ölelést… (De talán ezért is kellenek időnként ezek a változások, -még ha olykor fájdalmasak is-,  hogy tudjuk, kik azok, akikre igazán számíthatunk!)……………  Kicsit összeszorul a szívem, ha arra gondolok, milyen távol lesznek azok, akiket szeretek. .. mert bizony, ott egymagam kell majd kiválasszam az őszi- tavaszi dzsekit, és bizonyára sok millió döntést kell majd teljesen egyedül meghoznom. De jó lecke lesz, és akiket szeretek, azok hazavárnak majd!!

Víz ihlette…

Posted in Uncategorized on november 11, 2012 by Kovácsics Judit

Több hónapos kolozsvározás után mindig nehezebben tudatosul bennem az itthonlét… pedig már az éjjel kirázott az itthoni, friss levegő hidege , belépve az itthon ajtaján, megcsapott az itthon illata! Itthon érintésű párnába fúrtam a fejem, a reggel pedig itthon ízű kávét ittam, miközben az itthonszépségű tájban gyönyörködtem! Mégis olyan távolinak tűnt az egész, mintha csak egy szép, -itthoni- álomban járnék, amiből hamarosan bele fogok ébredni a kolozsvári ágyamba…

…talán most majd szemberöhögöd a képernyőt, ha megtudod, hogy ma reggel a gyergyói víz tudatosította bennem, hogy tényleg itthon vagyok! Az a jóóó, jéghideg, gyergyói víz!!! Amilyen Kolozsváron soha nincs..még ha fél órán keresztül engedem folyni a csapot, akkor is csak langyos…

A gyergyói víz finom, nem klór ízű, nem kell hűtőbe tenni, vagy jégkockával hűteni. A gyergyói víz garantáltan egyből ébreszt és ráncokat simít. 🙂 A gyergyói víztől a hajam is felgöndörödik….örömében!

Dédi

Posted in Uncategorized on november 4, 2012 by Kovácsics Judit

Ha behunyom a szemem, még tisztán látom az időnként visszatérő jelenetet, amikor belépek a szobába: Az ágyon ülve bóbiskol. Látom, hogyan változik meg pillanatok alatt a tekintete, amikor észrevesz, hogyan telik meg örömkönnyekkel a szeme.. Látom, ahogy széttárt karokkal alig várja, hogy odamenjek és megöleljem. Még hallom, ahogy rekedtes hangon a nevemet ismételgeti. Még érzem, ahogy erőtlenül magához szorít,gyenge, csontos testével…. És közben zokog… 98 éves.

Aztán már bíztatni kell, hogy egyen még öt karika virslit…a kedvünkért.  De már nem bír enni. Izgatott… És már tudom is előre a forgatókönyvet: hamarosan biztos megkérdi majd, hogy még mindig Kolozsváron lakom-e, és ugyanaz a címem, ami volt? Mert Ő bizony jönni fog majd Kolozsvárra, és akkor együtt elmegyünk majd a rokonokhoz. Ugy-e megvan neki abban a kék noteszben a telefonszámom? Na és, hogy vannak Adorjániék? Tartom velük a kapcsolatot? … Aztán huncut mosollyal megkérdi, van-e már valami komoly gavallér?! Kisebb szünet után újraindul a történet: ” Juditkám, te ugyanott laksz még Kolozsváron? Megvan a címed a kék noteszben?”…. És én, valahányszor megkérdi ugyanazt, elmosolyodok magamban és újra válaszolok….- Ezek a legutolsó emlékeim Dédivel… a legutolsó párbeszédek…Ez a kép marad meg a legélénkebben.

De eszembe jut még  rengeteg emlékfoszlány, mikor gyerekként a szénásban játszottunk, Dédi tálcán hozta fel a létrán a csigarétest. Reggel együtt szedtük össze a tyúkolból a tojásokat és együtt etettük meg a csibéket.  Dédi az összes macskát Cilinek hívta… A macskákat és a virágait szerette a legjobban.  A lehető legnagyobb ajándéknak számított a ház előtti virágágyásból vágott rózsa.  Déditata sírjára sokszor egész csokrokat vágott. A tévéhez ragaszkodott.. Soha nem felejtem, amikor kilencvenévesen kapott ajándékba egy dvd lejátszót, és simán megtanulta kezelni. Mindigis csodáltam,milyen nyitott az újra, milyen rugalmas és alkalmazkodásra képes!..

Sokszor mentünk át Ernőkéékhez a tejért, vagy a Fekete családhoz… már nem is tudom, hogy miért. Zongorázni tanított a hűvös “zongora szobában”.. hogy csodáltuk, amikor kotta nélkül játszott! Még énekelt is közben… És lopva adta nekünk az édességet és az aprópénzt. És cinkostárs volt a sötétedés utáni kint maradásban, szekerezésben, kergetőzésben, és bújócskában. Sokszor kihúzott a csávából, amikor rajtakaptak, hogy átmásztunk a kerítésen, a szomszéd iskola udvarára… amit nem lett volna szabad. De haragudott, amikor a díszpárnákkal párnaháborúztunk…

Dédi szerette a társaságot, amikor egy-egy hétvégére vagy szüretkor összegyűlt a nagy család a gálfalvi birtokon. Olyankor mintha boldogabban ugatott a kutya is. És bár fárasztóbb volt a sok futkosó gyermek, és a zsúfoltság a házban, mindig elhalmozott végtelen vendégszeretetével. Sokszor annyian voltunk, hogy három rendben ettünk az asztaloknál, mert nem volt annyi evőeszköz, sem szék, sem asztal…De evés előtt mindig imádkoztunk – főleg míg még Déditata is élt. … és gyermekekül hárman/négyen is aludtunk egy ágyban… Csak aludni nem nagyon tudtunk a szomszéd szobából áthallatszó horkolástól. Micsoda emlékek!

Dédi rengeteget mesélt (gyakran sírva), és tanított és fényképeket mutatott. És teltek az évek. Elfogytak az állatok, de el a virágok is… sőt, a macskák is. Ritkábban utazott a nagy család Gálfalvára…. meggyűlt a por a bútorokon, a pókháló a falakon, elhangolódott a zongora, elkorhadt a padlás feljáróhoz állított létra… egyre nőtt a csend a nagy házban.

Milyen abszurd, ahogy egy temetés képes újra “összehozni” a családot!!  Ahogy az ember évek óta nem látott unokatestvérekkel találkozik, és eddig még nem ismert családtagokkal köt ismeretséget… egy katicabogarakkal teli, omladozó templomban!!

Koronás élmények

Posted in Uncategorized on szeptember 10, 2012 by Kovácsics Judit

Hat év alatt annyi  kedves és nem kedves, éjszakai vonato(zó)s élményem gyűlt össze, hogy most egy vékonyabb regényt is kiadhatnék.

(De miért szivatnám le még egyszer a székely diákságot a blattolós téma sebeinek újabb feltépésével?!- megtették ezt már korábban egy szóban forgó rövid filmmel… utána hónapokig rendőrök koslattak fel-alá a “kedvenc” vonatunkon: akinek nem volt jegye, azt leszállították a legközelebbi istenhátamögötti helyen… az éjszaka közepén. Akár kölyök volt, akár leányka )

Bezzeg az én időmben még buli volt az éjszakai koronázás! Egy igazi, kalandos utazás, ami rendszerint azzal a kérdéssel kezdődött, hogy vajon lehet-e blattolni. A választ már a csíki évfolyamtársaktól megérdeklődtük, úgyhogy mindig biztosra mentünk. Egyik legemlékezetesebb blattolós élményem az volt, amikor épp nem blattoltam, és a jegyszedő bácsi istenesen leszidott, hogy én ezt hogy képzeltem el, hogy jegyet vettem?! Nem is értem!? Ott ültem jóól leszidva, egy idegen egyenruhás pasas kiabált velem, rajtam volt a vonat szeme!!! .. amiért jegyet mertem venni … Aztán az esetből tanulva, többet nem fordult elő, hogy  így megszegjem a korona sajátos házirendjét … Aki jegyet akar venni, az utazzon busszal, vagy más vonattal!

Akkoriban mindig akadt ismerős, a vagonokban buli volt Kolozsvárig! Főleg közvetleül ünnepek előtt és után, amikor már az is kérdéses volt, hogy felférek a vonatra, vagy nem- a folyósón, a csomagokon ülve fagytunk meg, vagy szaunáztunk- csak ez a két véglet volt lehetséges. Körbeadtuk a csipszes zacskót és megbontottuk az otthonról cipelt pakkot. A wc-ben egymást váltották a dugiban cigizők.   De végigtraccsoltuk az utat! Ismerkedtünk… Imádtam, amikor a kalóz bácsi (értsd: kalaúz vagy Lali) végigmászott a csomagokon. Dédán a fiúk és a bátrabbak leugráltak sörért, kóláért, szotyiért…tudtuk, hogy jó esetben húsz percet áll itt a vonat. Azok a régi, szép idők, amikor még csak kevés embernek volt ipodja, nem hogy internet a telefonon, meg ilyen fülhallgatós izék, a laptop sem volt természetes eleme az utazó diáknak… azok még hájfájvos idők voltak! Többet kommunikáltunk egymással, akarommondani: kommunikáltunk. Ott kezdődtek a bajok, amikor sms-ezni kezdtünk a szomszéd fülkében ülővel… vagy, még rosszabb: a mellettünk ülővel.

A tények azt mutatják, hogy ennél mára már sokkal rosszabb a helyzet: a koronán beállt a csönd! A diákság már nem is kommunikál…. a mellette ülővel sem. Maximum telefonon az anyjával/szerelmével… Viszi mindenki ügyesen a laptopocskát, okos telefonocskát, ipodocskát, könyvecskét(?), kicsipárnácskát és végigalussza, filmnézi, játszodja a Kolozsvár-Gyergyó utat.

Az éjjeli (vissza)utazásom Kolozsvárra igazolja mindezt..például. Újabban (amióta jegyet kell venni) már nincs tömegnyomor a Koronán, mindenki úgy oldja meg az utazásait, hogy ne kelljen koronázzon- stoppol online, stoppol offline, buszozik, pótol a benzinbe, vagy..nem megy haza. Emiatt aztán valahányszor vonatozásra kerül sor, a leginkább azért izgulok, hogy lesz-e ismerős majd (mert egyedül, éjjel, öt órát… hát kell a bánatnak). Az este szerencsére (?) akadt is jó pár ismerős, már az állomáson csatlakoztunk egymáshoz, aztán egy fülkébe is ültünk. Na, ez az utazás jónak ígérkezik!- suttogta mosolyogva a naív judit-énem. De alig tettem le a hátizsákot, az úti társaim már előszedték a telefonokat, bedugosgatták a fülhallgatókat és csak tippelni tudok, hogy melyikuk mivel foglalkozott 5 órán keresztül… Így történt, hogy négyen ültünk ismerősökül, egymás mellett idegenként… Tiszta szerencse, hogy nálam is volt ipod és bónuszként az édesanyámtól kapott Erdélyi konyha szeptemberi lapszáma, így aztán Kolozsvárig megtanultam főzni…

U.Í.: A “korona” az egy vonat :)) Mégpedig a 407-es vonat népies elnevezése…. ki tudja, honnan kapta a nevét?! 😛

Csárdás világrekord

Posted in Uncategorized on augusztus 10, 2012 by Kovácsics Judit

Már mindenki feltöltötte a székelyruhában Mosolygós fényképeit a facebookra. Bezzeg máskor hogy anyázott, ha fel kellett vegye a gyapjú székely nadrágot és a meleg szövet szoknyát! De ez most valamiért más volt.  Ez, kéremszépen egy világrekord megdöntéseként volt beharangozva. Senki sem nyűgölt, hogy szorít a mellény, és szűk a gatya. A világon létező összes székely ruha felvevődött, mindenki kölcsönkért vagy varratott, hogy aztán büszkén szenvedjen órákig a tűző napon! Igen, órákig,mert bár a tánc csak 20 percig tartott, de előtte hosszas iratkozás, várakozás, kifli evés, szalag kötés volt, utána pedig egyéni és csoportképek, a büszke rekorderek izzadt fejei.

Szóval adott volt egy Világvándor találkozó, ami már önmagában is arról tanúskodik, hogy a gyergyói (székely) népnek igenis fontos, hogy a városépítésen kívül a közösség is épüljön, sarkítva picit: az elvándoroltak, elköltözöttek hazalátogassanak, az itthoniak pedig nagycsaládként fogadják őket. És, mintegy a haza- és Gyergyó-szeretet tanúságtételeként, szombat délben közösen táncoljanak a város főterén. Én így fogtam fel. Nekem az otthon, utcán, rokonokkal, csárdást táncolni fontosabb volt, mint az, hogy közben meg rekordot is döntünk. Holott az apróbetűs részben eleve benne volt, hogy hivatalosan nem kerülhet be a Guinness rekordok közé az akciónk. De rafinált a székely! Azt sem mondhatja senki, hogy átverték, és hazugság volt, mert tény, hogy ilyen sokan, csárdást mi táncoltunk először.

Itt a büszkeség fontos tényező, biza! A székely embernek  fényesíteni kell az egóját, el kell érni, hogy büszke legyen, hogy különleges és páratlan népnek érezze magát! Ez az igazság. Zsók Levente is megmondta :)) ha valamit biztosra meg akarsz kapni egy székelytől, a  “fogadjunk, hogy nem mered” a tökéletes jelszó, hogy az igazi, makacs székely biztosra “merjen”. Kellett ez a “világrekord” megfogalmazás, ahhoz, hogy több embert megmozgasson, hogy nagyobb odaadással táncoljunk, és kicsit tényleg büszkébbek legyünk arra, hogy gyergyószentmiklósiak vagyunk!

Magyarázat a mosolyra/hogy a “barnaarcú” is értse

Posted in Uncategorized on augusztus 9, 2012 by Kovácsics Judit

Ma reggel szabályos kockákra nyírták az egykori  Honvéd utca sövényzetét. Akaratlan rámosolyogtam a barnaarcúra, mert a Champs Elysees hatalmas, kocka fái jutottak az eszembe… amikor első párizsi napunkon, a metróból kiszállva ez a látvány fogadott. Fénykép is készült róla, mert kuriózumnak számított. Aztán a fénykép mellé került is egy hozzászólás facebookon, hogy “hát igen, nem Románia”. Erre válaszul valami olyasmit írtam, hogy ha Romániának is lenne Champs Elysees-je,  akkor itt is ilyenre nyírnák a fákat.

Ezzel a mosollyal az arcomon és a frissen nyírt levél szagával az orromban mentem végig  ma reggel a kolozsvári Champs Elysees-én…

Tegyük a semmit napokig, családostól!

Posted in Uncategorized on augusztus 2, 2012 by Kovácsics Judit

Feküdtem a függőágyban és azon gondolkodtam, mit írhatnék a hétvégi ház vendégkönyvébe.  Ha írásról van szó, annál nagyobb kihívás talán nem is létezik, mint, amikor arra kérnek, írjak “valami szépet”. Mert mit is írhatnék 34 ember nevében?! Az írás különben sem adja vissza ugyanúgy a megélt élményeket..

Esetleg mellékelhetnék pár fényképet, ahol igazán látszik, milyen fElszabadult a család, hogy  kisimult az arcunk, eltűntek a táskák és fülig ér a szánk.

Vagy rajzolhatnék két lapra pálcika emberkéket, föléjük gondolatfelhőket (mint a rajzfilmekben). Az egyik lapon a gondolatokhoz olyasmiket írhatnék, hogy korán kelés, ügyintézés, határidők, számla befizetés, főzés-mosás-takarítás, stressz, gyomorideg … A másik lapon a pálcika embereknek hatalmas vigyoruk lenne,  a gondolatfelhőkbe pedig olyasmiket írnék, hogy séta a fenyvesekben, családi kosarazás a hátsó udvaron, láblógatás a patakba, közös Olimpia nézés, hideg sör az árnyékban, friss, hegyi levegő, nagy adag tárkonyos pityókaleves, koktélozás a városban, buli a koncerten… vezetés és délig alvás, függőágyban szendergés, napozó ágyon lustálkodás, hintaszéken szunnyadás… és csend!

Feküdtem a függőágyban és arra gondoltam, ennél jobb helyen most nem is lehetnék. Legalább olyan jól esett a semmittevés, mint a jeges limonádé a napozó ágyon, vagy a borozással egybekötött, székely ektiviti a tábortűz körül. Nem bántam, hogy pár napig nincs internet, sem telefon hálózat, és hogy azóta is elveszett ápeleket küld az orange…

%d blogger ezt kedveli: